Tegnap – alapítványos keretből – strandolni vittük a menedékotthon kis lakóit.
(Képek – mint mindig – most sem készültek a gyerekekről, nehogy véletlenül képek alapján azonosítani tudja őket valaki.)
Tegnap már nem volt erőm posztolni, mert miután a gyerekek elmentek, mi még Tommal maradtunk egy kicsit (kb. 1-1,5 órát), úgyhogy viszonylag későn is értünk haza, és persze holtfáradtak is voltunk, úgyhogy már csak a legszükségesebb teendőkre hagyatkoztunk. Meg amúgy is kellett egy kis idő, hogy leülepedjen az élmény…
Őszintén szólva nagyon kettős érzéseim voltak tegnap egész nap, amíg a gyerekekkel voltunk. Mármint a nap maga szuper volt. Eltekintve attól, hogy a – most már lassan három éves – kenyai tapasztalatom ellenére sikerült kissé leégnem 
, de amúgy minden adott volt a boldogsághoz: medence, napfény, zene, cuki gyerekek, móka és vidámság. De valahogy végig ott volt bennem egy kettős érzés, amitől nem tudtam szabadulni. Egyrészt jó volt látni vidámnak és boldognak a gyerekeket, másrészt viszont nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy ezek a gyerekek mind egytől egyig valami szörnyű traumán vannak túl, azért vannak itt. Volt, akit bántalmaztak (szexuálisan vagy egyéb módon), volt, aki gyerekkereskedelem vagy gyerekmunka áldozata, volt, aki egész életében az utcán élt. Nagyobb (15-16 éves) gyerekeknél is borzasztó belegondolni, hogy milyen szörnyűségek érték már őket, de amikor a 6 éves kis fogatlan, csupa mosoly kislány lábujj-hegyen (hogy ne lepje el a víz) jön hozzád a vízben és már a túloldalról (medencés helyen voltunk) indulva is nyújtja a kezét, hogy fogd meg, nehogy elsüllyedjen, akkor azért még az én szívem is összeszorult a gondolatra, hogy ő vajon miért van itt. Pedig én már elég edzett vagyon a kenyai rászoruló és sanyarú sorsú gyerekek tekintetében… ?
Tudom, hogy van sok hasonló, sőt ennél rosszabb történet is, de valahogy nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy csupa olyan gyerek van körülöttem, akik nagyon rossz dolgokon vannak túl…
Még szerencse, hogy mi Tommal még egy kicsit maradtunk, mert így volt alkalmunk egyrészt kikapcsolódni egy kicsit, másrészt élvezhettük a medence körül összegyűlt szórakoztató társaságot, ami külön megér egy misét. Volt egy csapat fiatal lány, akik falatnyi bikinijükben ültek a műanyagasztálnál egy-egy üdítővel és folyamatosan szelfiztek. De tényleg, mással nem is törődtek, csak a mobiljukkal és a szelfikkel. Volt, aki a fenekéről csinált szelfit. ? ? Tom szerint “olyan” ? lányok voltak… Kb. mindig rajtuk mosolygott…
Pedig 3 méterre tőlük, kigyúrt felsőtestű fiatal fiúk szórakoztak (labdáztak, ugráltak, táncoltak), legalább ez lázba hozhatta volna a lányokat. A fiúk mondjuk, tényleg viccesek voltak, az egész társaságot felvidították (kivéve a lányokat, akik csak magukkal voltak elfoglalva) Addig is, amíg csak szimplán bohóckodtak a parton, de aztán az egyik számra olyan táncos performance-ot adtak elő, ami egyrészt látványos volt, másrészt viszont nagyon vicces.
Aztán volt egy kisfiú, aki már előtte is ott téblábolt körülöttünk, de amikor “felszabadultunk”, teljesen rácuppant Tomra: egyfolytában labdázni akart és dobáltatta magát a vízbe. Ő leginkább azért volt vicces, mert az úszógatyája két számmal nagyobb volt, és állandóan lecsúszott, úgyhogy mindig ki volt a kis fekete feneke, de egyáltalán nem zavartatta magát…. ? ?