A másik történés, amivel még „tartoztam” (ld. előző bejegyzés), hogy megérkeztek a gyerekek. Ez se mai hír (kb. 3 hete itt vannak), de még erről se nagyon sikerült beszámolnom…
A gyerekek alapvetően a faluban (a nagymamájuknál) járnak iskolába.
Ez Kenyában eléggé szokványos (unokatesójuk is a faluba jár, illetve ismerősöknél is több helyen van hasonló helyzet), és már azelőtt így volt, hogy én Tomot megismertem volna. Sőt igazándiból előbb ismertem a gyerekeket a faluból, mint Tomot, de ez egy másik történet…
Hivatalosan azért vannak sokszor a gyerekek a nagymamánál és járnak ott iskolába, hogy megtanulják a törzsi anyanyelvük. De én sosem tudok elszakadni attól a gondolattól, hogy mennyivel egyszerűbb így a szülők élete… (amit első kézből tudok én is tanúsítani 🙂 ).
Egyébként sokszor nemcsak a gyerekek vannak a nagymamánál, hanem anya is a faluban lakik, amíg apa a városban dolgozik. A falvakban elég nehéz a megélhetés, ezért sokszor megy egyik vagy másik szülő (általában azért jellemzően az apa) a városba dolgozni, és onnan küldi a pénzt (ezért is tud annyira népszerű lenni az Mpesa, a mobiltelefonos pénzküldés).
Jobb családokban, a távollévő szülő, amikor teheti, hazalátogat és a családjával tölti az időt, de gyakori az is, hogy van egy család a faluban (1. feleség) és egy a városban (2. feleség) is. Kenyában teljesen legális a többnejűség, max. 4 felesége lehet egy embernek. Nálunk a családban – Tom testvérei között – is van olyan, akinek két felesége van. Szerencsére, Tom szerint nagyon rossz ötlet több feleséget tartani, mert eggyel is csak a baj van. Minél több a feleség, annál több a probléma. 😀
Na, de visszakanyarodva a gyerekekre…
Amikor – március közepén – bezártak az iskolák, szinte azonnal lezárták Mombasát és Nairobit is, így a gyerekek, bár iskolába nem jártak, nem tudtak ide jönni. Őszintén szólva szerintem amúgy is jobb ötlet volt a lezárások és a járvány idején a faluban maradniuk. Ott nagy udvar van, és a járvány elharapózása is kevésbé fenyegetett, így viszonylag szabadon lehetett jönni-menni. Itt viszont a lezárások is szigorúbbak voltak, és fertőzött is több volt, szóval, itt nagyjából a négy fal között lettek volna egész nap. Végül a gyerekek egy darabig még azután is a faluban maradtak, hogy Mombasát és Nairobit megnyitották. Viszont az esetszámok csökkenésével a korlátozások is el kezdtek enyhülni, ráadásul el kezdték pedzegetni az iskolák esetleges újranyitását is. (Eredetileg úgy volt, hogy januárig biztosan nem lesz iskola, de most lehet, hogy mégis igen, jövő héten fog kiderülni.) Szóval, gyorsan idehoztuk őket, mielőtt újranyitnak az iskolák.
Szegények több, mint 24 órán keresztül úton voltak.
Alapból is 15 óra az út (busszal), de a még érvényben lévő éjszakai kijárási tilalom miatt a buszok éjszaka nem járhatnak, így este 9 és reggel 4 között kényszerpihenőt tartottak. Konkrétan megálltak az egyik buszos pihenőhelyen, és ott töltötték az éjszakát a buszban aludva. (A buszos/autós pihenőhelyek olyan parkolók, ahol általában van étterem és bolt, illetve sok WC. Ilyeneknél állnak meg a távolsági buszok kb. 3-4, néha 5 óránként. Busztársaságtól és sofőrtől is függ, hogy ki hányszor áll meg. Általában van egy-egy ebéd és vacsora megállás, amikor mindenki ehet, és pluszban 1-2 rövid „pisiszünet”. )
Szóval a gyerekek az álló buszban töltötték az éjszakát. Mondjuk, végül egy kicsit csaltak, mert nem 4-kor, hanem már 3-kor továbbindultak, így az általunk vártnál jóval korábban megérkeztek: fél 7-kor telefonáltak, hogy itt vannak Mombasában. Nyilván nem várta senki őket az állomáson, de szerencsére már elég nagyok, haza tudtak jönni egyedül is. Mármint beültek egy tuktukba, és az hazahozta őket. De legalább a mi gyerekeink tudták, hogy hova kell jönni (milyen jó, hogy csak a negyedikre költöztünk…). Az unokatesójuk, aki velük jött a faluból, szintén hozzánk jött reggel, mert menetközben az ő szülei is költöztek, viszont ő azt sem tudta, hogy hova kéne mennie… 😀
Első mondatok a lakásba lépve
(a lakás ugye nekik is új volt, hiszen a költözés óta most vannak itt először):
- „Nagyon éhes vagyok.” (Mondjuk, ilyen hosszú út után nem is csoda…)
- „Erkély nincs?” (Az „új” lakás egyik hátránya, hogy nincs erkély, de mivel a zaj és a szúnyogok miatt az előző lakásban se nagyon használtuk az erkélyt, így nekünk nem igazán hiányzik, de a gyerekeknek egyből feltűnt.)
- „Bekapcsolhatom a tévét?”
- „Hol a laptop?”
Mi is örültünk, hogy megérkeztek. 😀 Mondjuk, én korábban mondtam Tomnak, hogy szerintem a gyerekeknek nem is mi hiányzunk, csak a tengerpart és a laptop…
Nem sokkal később a tengerpartra is rákérdeztek… 😀 😀