Délelőtt ülünk nagy nyugiban a nappaliban, gyerekek a teraszon. Tök nagy csönd volt, mert én dolgoztam a laptopon, Tom is valamiben el volt merülve, a gyerek pedig az erkélyen olvasgattak egymásnak, szép csendben. Egyszer csak hatalmas puffanást hallottunk. Én előtte tettem fel a levest főni, hirtelen azt hittem, felrobbant a kukta. (Pedig nem is kuktában volt. ? ) Kiderült, hogy a falióra esett le a helyéről, de kb. úgy mint, “aki” orra bukott, teljesen a számlapjára. Ripityára tört az üveg, de maga az óra egész jól megúszta, és az üveg sem repkedett semerre, egyszerűen ott voltak az üvegcserepek az óra alatt. Valószínűleg valahogy a szél kapott alá (elég szeles volt ma és a nyitott erkélyajtó közelében van (volt)), ráadásul nem egy egyenletes falfelületen, de akkor is elég fura. Mondjuk, – mivel az üvegdarabok nem repültek szanaszéjjel – legalább gyorsan fel tudtuk takarítani ?
Amúgy ma magyaros ebéd volt. Legalábbis abban az értelemben, hogy volt két fogás: leves és második. Itt, Kenyában nem jellemző, hogy egy étkezésre két fogást ennén(e)k. Levest nem is nagyon esznek, de ha igen, akkor krémlevest chapatival vagy esetleg pirítóssal, de mást nem esznek utána. Emiatt a leves inkább “vacsorakaja”, ebédre nem is nagyon szokott leves lenni. Ma volt leves, utána pedig palacsinta. Volt lekváros, kakaós és fahéjas….
A három gyerekből egy – Tommal egyetemben – meg sem kóstolta, mert annyira furának találta. A Középső megkóstolta, de egy falat után azt mondta, hogy inkább levest kér még. A Kicsi pedig ugyan megevett egyet, de többet nem kért, ami nála egyenlő azzal, hogy annyira nem ízlik neki. (Ő nagyjából bármit megeszik, de ami ízlik neki, abból kétszer vagy akár háromszor is kér. ? )
Kollektíven ettek viszont üres palacsintát a leveshez. ? A palacsinta ugyanis nagyon hasonlít az itteni ún. soft chapatihoz, ami a chapatinak (ami gyúrt tészta, és elég macerás) egy, egyszerűbb, gyorsabban elkészíthető verziója. Nincs benne se tojás, se tej, se cukor, csak víz és liszt, de kb. olyan állaga van, mint a palacsintatésztának (kicsit talán sűrűbb), és nagyjából úgyis sütik ki. Ezt a soft chapatit eszik nagyjából bármihez, kvázi kenyérként: pörkölthöz, spenóthoz, tojáshoz vagy akár leveshez is. Így járt a palacsinta is, a leveshez ették. Az én jó kis palacsintámat. Leveshez. Azóta sem térek magamhoz…
(A kép csak illusztráció (a Pixabay.com-ról), nem az én palacsintám van rajta. )